Amikor hisztérikusan indul a hét, na az a jó. Amikor elvileg már eljutottam a felismerésig, hogy nincs értelme semmire várnom. Amikor ugyan tudom, hogy egy ideig itt leszel munkaügyben, de azon görcsölök, hogy hol és kinél és meddig és hogyan és kivel. Meg mióta. Pedig ez a végső kudarc: mert nem nálam, az biztos. Mert hogyan indult ez az egész? Hogy alhatsz nálam, ha nincs jobb ajánlatod. Ezek szerint van.
Hétfő. Elpakolni a vásár után, kitakarítani a kutya után, sokat varrni ezen a héten, készülni a vásárokra, kedden koncertre menni, csütörtökön P., pénteken vidám vásárolgatás egy jópofa csajjal, szombaton délután program több jópofa csajjal, vasárnap a saját vásárom. Várni egy igazi levélre,átnézni a pénzügyeket,folytatni a végtelen mosást, beszűkíteni a bő dolgokat, örülni a fogyásnak, feszesíteni a lötyögést a bőrömön, vacakolni a virágokkal az erkélyen, kitalálni és rajzolgatni mindenfélét karácsonyra. Várni, hogy mikor hívsz vagy írsz, mert azt írtad, majd tudunk találkozni. Meg azt, pár hétig. És én persze tudni szeretném, hogy mikor. Mert utána már csak az lesz, hogy minek. De az a következő lépés.Addig kell valahogyan túlélnem a napokat.
Ma hétfő van. Ha ki bírok kelni az ágyból, akkor lesz délelőtt hallgatni való műsor a rádióban. Nem kell majd mindig rád gondolnom.
Ezen a héten már nem írhatok rád, tényleg nem, leírtam mindent, kijátszottam a kártyáimat, már nincs kérdező sms, már nincs sírós üzenet, nincs jópofa levélke, már mindent tudsz, és nem érdekel.
Még találok magamban mentséget neked.