Ez a kapcsolat-félém érdeklődés hiányában marad el.

Meggondoltam magam: nem játszom.

Eddig sem volt könnyű a dologtalan szabadnapokat megtölteni normális tartalommal (a takarítást meg a kis színes képek füzetbe ragasztgatását nem tartom normálisnak, bár csinálom), de egy kicsit még rosszabb családos házibaráttal mindezt.

Könnyebb lehetett annakidején, amikor nem volt fejlett technológia. Információk. Könnyű elérése BÁRMInek. Régen is tudták a szeretők, hogy a másiknak van egy külön élete, biztosan beszéltek róla, meg elképzelték magukban, de hogy az ember konkrétan aktuális képeket lát arról, amikor a másik családi életet él...szürreális élmény! Ennek a dolognak kéne ép ésszel megszüntetni az összes félrelépést, már ha volna az embereknek ép eszük. De úgy tűnik, nincs.

Akkor megint belecsapok a szeretőzésbe.

Jó, jó, jó, megértettem, csak dugni akarnak. Akkor dugjunk. Majd társadalmi életet élek a barátnőimmel, meg azokkal beszélgetek, oké,

Különleges nő vagyok, tőlem teljes, azonnali hátraarccal távoznak a krapekok. Semmi nyavalygás, semmi kérlelés. Egyszer csak semmi.

Ha akkor akartam volna, akkor elvesz? Csinált volna gyereket nekem? Mellőlem kinek írogatott volna kis esemeseket?
Utazgatnánk meg társaságba járnánk, ahogy most csinálja? Vagy miattam van mocsár, otthonülés meg unalom?
Velem is valami jó helyen lakna, vagy ilyen pronyóparádé lenne itt a garzonban?
Nekem miért nem akarják megmutatni, hogy mire képesek? Nem hagyom? Nem érdemlem meg?

Csak a sírás meg a rívás. Nem ilyen életet akartam!