Hajnali háromkor hirtelen felébredtem, ami nem meglepő, mert rettentően izgulok az utazás miatt. Az volt a nagyobb baj, hogy az agyam teljes sebességre kapcsolt, kénytelen voltam lecsatolni a pórázról. Kisietett a lakásból, felgyújtotta a lépcsőházi világítást és lerobogott a lépcsőn. Kint az utcán vetett egy pillantást a macskáknak kitett tányérokra, hátha meglátja a sünt, aki ott szokott eszegetni. Egy pillanatra megtorpant az úttestnél, először a villamosos-fogaskerekűs útvonalon akart haladni, de nem bírt magával, és átrepült a dombokon. Hegynek hívjuk, de azért csak domb, bár ez nem von le semmit az értékéből! Megtalálta a házat (tavaly nyáron egyszer direkt arra sétált, mert rém kíváncsi volt), és egy újságban olvasott információ szerint az emeletre ment, a hálószobába. A hálószobát meg már ismerte, mert benne volt a képe a Lakáskultúrában (a nemzetközi hírű műgyűjtő házaspár igényes otthona volt ez), úgyhogy megkereste a kortárs festmény alatt álló dizájnos franciaágyat, és megtalálta, akit keresett. Nem volt összebújva anyuval, és kicsit nyitott szájjal lélegzett, az agyam szeretettel nézegette az összegyűrt arcot. Aztán bebújt a takaró alá, és megsimogatta a fájós derekat. Kicsit tétovázott, de mégis megtette: lejjebb, a gerinc tövénél is csikizte kicsit, hogy rólam álmodjon.

Amikor közben felajánlottam neki, hogy a számba veszem, de nehezemre esett kiengednem a combjaim közül - elhangzott az ominózus " hívd el egy barátnődet" mondat.
1. olyan, mint a többi férfi ( ez egyszerre szomorú és vidám tény).
2. könyörgöm, miért nem vesz magának egy ilyen élményt, megteheti!
3. széles mosollyal azt feleltem, ha szerez nekem egy olyan kaliberű férjet, mint ő, akkor megoldom .De azt már nem értem, hogy ettől a mondattól nem azon rugózott, hogy mit fogunk tenni hármasban ( mondjuk semmit, mert én belehalnék a fájdalomba), hanem azon, hogy milyen legyen az a férfi. Önimádó? Látens buzi? Vagy egyszerűen a szívén viseli az életem jobbra fordítását?

Azért ez a blog veszélyes terep. Olyasvalaki szeretné olvasni, aki nem tudja, hogy vele is szoktam álmodni. Hát hová lesz így a spontaneitás? És ha csak magamnak írok, ahogy mondani szoktam, álszerényen...akkor tényleg, minek?

Álmaim férfija, mert álmodom vele. Először csak keveset, bátortalanul, mára már teljes éjszakát. Ide-oda mászkáltunk, féltem, hogy meglátják az ismerősei - velem van, de ő nem izgult ezen.
Aztán meg egész nap vártam, de nem jött.
Aztán meg írtam neki smst, de nem válaszolt.
Hát mit ne mondjak, le tud lombozni!

Amikor játszóruhában látom ( ...játszóruha a londoni ing, a kasmírkardigán, a kézzel varrott bőrcipő...háháháhá! Minden viszonyítás kérdése, ugyebár),olyan, mint a gimiben.
Azt azért egyszer megkérdezem tőle, hogy mi lenne vele, ha otthon nem csavarnák folyamatosan a tökét (képletesen, persze!), tudna pihenni meg leereszteni, vagy belebolondulna abba, hogy azt csinálhat, amit akar. Mert mostanában szerintem csak én vagyok olyan neki, ami a saját programja.
Ez vicces így leírva. De igaz.