Oké, akkor nevesítsük a problémát - hol, ha nem itt? Hátha visszaolvasom majd egyszer időben és megértem, mit miért mikor ésatöbbi.
Egyszóval ismétlődni látszik a múlt: az én barátaimhoz zokszó nélkül eljön, lejattol kedvesen ( mondtam már, hogy szeretem a nevét?) , de engem nem visz az övéihez. Kettesben vagyunk, mondjuk úgy sokat. Tudom, tudom, teljesen jogos, vannak barátai és  azokkal van, nem ma kezdtem, értem. Én az összeset körbehordoztam mindig szívesen, ami persze később vérciki is volt, amikor elmúltak az ünnepek. Nem próbálom kitalálni, ez miért így van, bár vannak hízelgő és elrémisztő tippeim is, hangulattól függően.
A feladatom: külső programokat csinálni magamnak az én barátaimmal. És pont. Én és a barátaim. Nem kell eljönni értem, persze azt imádom, de nem okos dolog, mert aztán meg fáj.
Amúgy tényleg: őszinteség mindenáron, vagy nem megosztani a kétségeket? Nem tudom ám a választ.

Igazából pedig úgy nézett ki a múlt napom, hogy elmentem iszogatni egy helyre két régi ismerős krapekkal, utána a. eljött értem, hazahozott, megbántódtam, dugtunk, folytattuk a parttalan beszélgetést, aludtunk, kimentem a kutyával, visszabújtam, dugtunk, reggelt csináltam, elmentünk hozzá kutyástul, kirándultunk a környékén, ebédet főztem, ő meg kávét, aztán dugtunk, hazahozott, azt mondta, tök jó nap volt.
Én meg azt akarom, hogy.....tulajdonképpen nem tudom. Talán imádok drámázni, szimplán.

Kedves naplóm,

az " Ha akarod, téged is feleségül vehetlek, annyira tök mindegy" kissé lelombozott.
Na ja, az én hibám, hogy a legfontosabb szeretnék lenni neki, meg a legszebb, meg a legkedvesebb, meg a legjobb numera, de kiderült, hogy ez nem lehetséges. És teljesen igaza van, bazmeg! Ki a faszom vagyok én? Cserejátékos.

Kedves Sors/ Csillagok/ Bolygóállások/ Karma!

lehetne esetleg, hogy hogy ami ennyire jó, az így is maradjon hosszasan?
Előre is köszönöm.

Minden megy a maga útján, bár tegnap buta voltam: nem nem nem nyafogunk annak, aki elutazik egy időre pihenni és sportolni és mulatni, hogy jaj de rossz itthon egyedül. Mert nyávogás és mert gyengeség és mert szemétség és mert tapadás. Na, ideírtam, majd bemagolom. Hétvégén meg bocsánatot is kérek miatta.

Egyszerre szeretném azt, hogy már holnap összeköltözzünk és ki se bújjunk egymás fenekéből és azt, hogy húzzuk az egészet, amíg lehet, mert ki tudja, mikor jön el az unalom.
Fogalmam sincs, miért rettegek ennyire a szürke hétköznapoktól, amikor magam is szürke hétköznap vagyok: az otthonülésem, az állatok, a napi rutin, ilyesmik. És fogalmam sincs, miért vonzódom betegesen azokhoz a férfiakhoz, akik kapják magukat és csak úgy mennek, mint a mérgezett egér ide-oda a városban, csak hogy ne otthon legyenek.