Pedig annyira akarom, és vagy nem szabad ennyire akarni, mert az elijeszti, vagy akarni kell őszintén, mert az bevonzza. A szerelem köröz a fejem fölött, időnként rémisztő. Már olyan részletekbe könnyezik bele a szemem, mint a szeme színe vagy a két gödröcske a feneke fölött, a derekán.
Át kell vészelni a kórházamat. Túl sok idő lesz ott gondolkodnom, éhes leszek és sírós.
Csak annyira szeressen mindig, amennyire én.

Józan eszem, most ne hagyj el! Csupa olyan dolgot csinálunk együtt, amit imádok. Kimegyünk a hóba sétálni, koncerten voltunk, eljön a barátnőim közé, olvasunk az ágyban, eszünk, kávét főz nekem, dugunk és szerelmeskedünk felváltva, van türelme megcsinálni, beszélgetünk, zenéket hallgatunk, filmet nézünk, soroljam még?
Fájni fog a végén.

Persze mindez a múltam miatt van. Hogy azt gondolom, azért van velem, mert most éppen nincs jobb a láthatáron, aztán eltölti velem kicsit az időt. Bazmeg, nekem is ezt kellene gondolnom:" Ez is jobb, mint a semmi".
Majd felírom a tükörre, minden reggel elolvasom.
Napi mantra.

Mindent elemzek meg megfigyelek, mit mond, hogyan, mit csinál, hogyan, nem csalódott-e bennem valamiben, nem csináltam-e valamit rosszul, amitől majd mégsem kellek. Ez mekkora baromság, istenem! Hogy a rossebbe nem tudok csak úgy ráfeküdni az egészre, hogy lesz ami lesz? Magamnak csinálom az egész kurva hajcihőt, a jelenben semmit sem élvezni száz százalékosan. Egy görcsös fapina leszek - vagy már vagyok. Csüggesztő.

Igenis szükségem van a magánéletemre meg  külön töltött időre! Most is például fürödtem meg bekentem a testem meg ettem. Olvasok. Mosogattam, blogot írok, lemostam a kutyát meg a csizmámat, mostam egy kicsit. Eszek még valamit.
Marha jó volt a hétvégén sokat együtt lenni. Nem is taglalom, babona.

Pont jó lenne nekem: korban, gondolkodásmódban, életvitelben, étkezésben, ágyban, külsőben.  Ha korábban találkoztunk volna még sötét színű lett volna a  szőre a mellkasán, karján, azt meg én nem szeretem, háháháháháháá!
 Na jó, életvitelben sehol nem vagyok hozzá képest. Csak akkor mertem körülnézni nála, amikor harmadszor voltam ott. Addig lesütött szemmel, óvatosan próbáltam betölteni a tereket.

Lassan két hete van ez az új dolog, várakozáson felül csodás. Na pont ettől félek. Bármi, ami kedveset tesz megijeszt, hiszen a múltkor megtanultam, hogy nem jelent semmit. Mondjuk a bókokat beszopom, ez itten néz rám, mosolyog, lát. A gesztusokat próbálom teljesen elbagatellizálni: hogy minden nap felhív, ha végez, hogy minden nap igyekszünk együtt lenni, hogy jókat beszélgetünk, szóval a sok közös pontra mondogatom: na és, ez semmi. Ez nem jelent még semmit.
Ez jó romantikus bejegyzés lett.

Közötte pedig elfelejti az ember, hogy kefélni mennyire jó. Mondjuk nem is baj, közötte lehet csinálni más dolgokat. Én mondjuk főleg szerelmi bánatban szenvedtem, de vannak, akik a munkába fojtják.
Csak rá ne szokjak megint. Egyikre se.

Ó, basszameg, el ne kezdjem már ezt az " és ha csak cicázik velem és hamarosan úgyis rám un " dolgot!
Édes, drága tavalyi szerelmem, elkúrtál nekem sok mindet.

Na az van, hogy alakul egy másik A., majd meglátjuk. Most éppen kiegyezem azzal is boldogan, ha nem zúgok bele, csak végre egyszer a büdös életben tényleg a helyén kezelem az egészet, és élvezem a vele töltött időt. Jó az illata, bírom.
A másik A. szerelem volt, nem vitás. De kell az nekem még egyszer, már úgy értem viszonzatlanul?
Nem!
De.