Egyre jobban bosszant szegény. Ez volt már. Minden volt már. Kirándultunk, jött lelkesen oda, ahol már voltam sokszor, én mentem és unatkoztam kissé. Oda mentünk koncertre másodszor, ahol először voltunk. És meghívott oda harmadszor is.
Nem az ő hibája, valaki annyira szeretni fogja majd ezt a mentalitást, tudom! Ő biztosan emlékszik minden dátumra majd, első levél, első csók. Miért nem szeretem ezt vajon?
Eszetlenül  negatív amúgy, és hajlamos bezzegezni is velem, amit kurvára nem bírok. Velem krapek ne versengjen, főleg ha állítólag imád. Utálom, ha jobb vagyok náluk erre megpróbálnak lehúzni.
Sokat ír, sokat ír nyafogósan is, ami persze tanulságos, mert szegény A.-nak is ontottam az ilyen leveleket. Azt nem megtörténté tenni már nem tudom. Kicsit jobban megértem most őt és megfogadom, nem leszek ilyen máskor.
Attól még persze reggel a porcelánpingvint a kezembe fogtam, melengettem és azt susogtam neki: gondold meg magad és gyere vissza hozzám.

Szóval az úgy van, hogy unom. Uncsi, keressük az összhangot, megtaláljuk, juj de jó. Te is azt? Jé, én is. Hát ezt? Ezt is , de jó. Ha valamiben meg nem egyforma az ízlésünk, akkor az jaj de rossz.
Hogy mit imádtam A.-ban? Hogy megmutatta a filmjeit. Hogy elvitt oda, ahol még nem jártam. De még a Velencei-tónál is: az északi parton sosem strandoltam. Mindig váratlan volt, amit csinált meg amit szeretett, a reggelije, a szokásai, nem tudom, minden. Minden.

Hétvégén kicsit összeomlottam megint. Mert R. nem olyan, mint ő. Miért is lenne?
Nem ez a kérdés, hanem az, hogy csak az-e a jó, ami olyan, mint ő, vagy vannak más jók is.

Azt mindenesetre elérte - ha nem is tudatosan -, hogy újra félek mindentől. Ha megmutatja a lakását és a városát, akkor Kaposvár jut eszembe és hogy rossz vége lett. És félek megnézni élőben, a képek is kiborítanak. Félni fogok a csóktól meg a fizikai kontaktustól, félek a közös programoktól. Félek a levelezéstől, összehasonlítom, igen, bár ez nagyon rossz. Marhaság is. Az lesz a nyerő, ha tényleg egészen más alapokról indulok.

Néha azért még fáj, csak már egyre kevésbé engedem meg magamnak, hogy gondoljak rá. Gondoltam eleget az elmúlt hetekben, most már rakosgatom hátrébb a képeket, már teszem beljebb a leveleket. Nem dobok ki semmit még, csak nem akarom hogy a szemem odatévedjen.
Barátkozom másfelé, megölelhet más, vásárolgatok mással, pöröghetek és zsebelhetem be más pillantásait, elfogadom más szerelmét.
Nem fogja magát meggondolni, és remélem eljutok odáig, hogy én se tegyem.

Még volt egy baráti próbálkozásom, lesajnálva hárított.
Leteszem.

Jobban lettem. remélem nem csak ilyen esti teljes kimerültség. Írtam neki megint, most kedveset meg kicsit viccesebbet. Nem akarom elijeszteni teljesen, de igenis várok rá. Még egy darabig biztosan.

Eddig az volt rossz, hogy reménykedtem, most meg az, hogy nincs tovább.
Leírom a tegnapot. Nem azért, mert az megnyugtat, hanem azért, mert akkor talán másképp látom majd. Objektívebben, nem tudom.
A találkozót ő működtette: írt, hogy majd találkozunk, aztán hívott, hogy majd mikor és amikor eljött az a bizonyos nap, akkor írt, hogy tovább pontosítsuk az időt meg a helyet. Nem nálam - hogy eredetileg sem ezt tervezte-e vagy csak az én "hol?" kérdésem tántorította el, azt nem tudom. De az lett, hogy itt nálunk, a sarki étteremnél.
Késtem, írtam neki, hogy fogok. Ő szerintem pontos volt. Ez például igenis jelent valamit: A. legendás késő, és velem nem szokott. Mire megérkeztem már halálba olvasott egy hirdetőtáblát. Nem tett szemrehányást, mondjuk nem is szokott nekem.Jó, ez nem fontos.
Ki voltam rittyentve, nem tagadom. Felvettem a magastalpú csizmámat, kis fekete ruha volt rajtam, a teveszőr kabát. Elegáns voltam a magam bohém módján. Nem mondta, hogy tetszik neki.A szemén láttam. Ez most vagy fontos vagy sem.
Nem az étterembe mentünk, nem volt kedve, hanem lejjebb sétáltunk egy másikba, ahol még sosem voltunk. Úgy beszélgettünk nagyjából, mint régen - mindenféléről, amiket olvasott, állatokról, aktuális dolgokról. Okosan  és viccesen, ahogyan szoktunk.
Az étteremben -vagy söröző, mit tudom én - a belső udvarba ültünk ki, mert cigizni akartam.
Ja igen, két telefonja is volt: odafelé apa hívta, bent a sörözőben meg egy barátja. Elég hosszan beszélt, bár mindkettőt próbálta már az elején rövidebbre fogni. Ez lehet fontos meg nem: telefonál, mert bunkó, vagy telefonál, mert nincsenek titkai előttem. A barátos telefonból azt szűrtem le, hogy ő sem volt jó passzban mostanában. Hogy ez a meló, vagy hogy kicsit beteg volt nemrég, vagy hogy a szerelmi élete, azt nem tudom, sosem fogom megtudni. De azt mondta a telefonba, hogy már jobban van.
Megkérdeztem, mi van vele és elmondta és ez engem rémesen elkeserített, pedig nem kellett volna, mert az ő élete. Fent van Pesten, albérletben ( egy kibaszott szoba csak!), dolgozik, mert megpróbálja a norvég melót megtartani. Amikor arról beszél, hogy házat akar, de nem tud spórolni, akkor elsütöttem a viccet a "meg kellett volna nősülni"-t, de leszögeztem, hogy ez most nem jó vicc. Azt felelte, a nők elviszik a fele vagyont váláskor. Érdekes ez is.
Megkérdezte, jól vagyok-e, de megmondtam neki, hogy még sosem voltam ennyire szarul. És aggódott egy sort a gyógyszerem miatt is. Ez nem tudom, fontos-e vagy sem.
Bementünk, mert hideg lett, és ott el is romlott minden, mert elkezdünk kicsit fontosabb dolgokról is beszélni, de nem jutottunk sehová. Mondott olyat, hogy nézne velem filmet, majd egyszer. De azt mondtam neki, nincs majd egyszer, most lenne. Majd nincs. Ezen mintha kicsit meglepődött volna, de akkor ellibegtem pisilni. Nézett. Mindenki nézett. Kurva jól néztem ki abban a csizmában meg abban a kis ruhában. Megint nem eszem - így persze könnyű.
Beszéltem neki a sok új zenémről, mert hogy a régiek megkeseredtek. Ezt érti, de nem érzi át - ezt meg nekem kell megértenem. És persze extra fasz voltam, mert megkérdeztem, hogy holnap dolgozik-e, amire zavartan azt felelte, igen és visszakérdezett, hogy és én? És akkor azt mondtam neki, igyon ő is alkoholt, és hagyja itt az autót és aludjon nálam. Nemet mondott - nem azonnal, kicsit rágódott. Nagyon kicsit. 
És elmondtam neki megint, hogy szeretem a gyengeségeit sajnos, a rémes pulcsiját is, és megmutatta, hogy új farmert vett, olyat, amit én mondtam neki. Nem fontos.
Ő kezdeményezte, hogy menjünk.Nem engedett fizetni. Sétáltunk az autóig, elvitt haza. Már ki akart tenni, de megkértem, hogy forduljon meg az autóval, azt akartam, hogy megálljon és mégis bejöjjön. De megfordult és megállt a kapu előtt az út közepén. Meg akart puszilni de nem hagytam. Elment.
Itthon aztán azt éreztem, vége mindennek. Bekapcsoltam a gépemet és mindenkit zaklattam a rohadt bajommal, de tényleg mindenkit. Franciska felhívott, Pisti írt, a Titkos Nők levelezgettek velem.
Persze írtam neki levelet és el is küldtem, éjfél körül. És válaszolt egykor, azt írta, tudta, hogy írni fogok, és hogy ez nem baj, mert én ilyen vagyok, ő meg másmilyen, és hogy most egy darabig majd nem találkozunk.Meg kicsit viccelt is, hogy nem üt rá a kezemre emiatt a levél miatt, mert úgyis sebes ( ugyanis az étteremben észrevette, hogy megvágtam az ujjamat, pedig az kicsike seb,tudom, nem fontos.). Azt írta a végére, hogy vigyázzak magamra, Én meg azt írtam azonnal vissza, hogy köszönöm.
Aludtam pár órát. Most rosszabb, mint volt, másképp rossz.
Megint írtam neki délelőtt, hogy segítsen rajtam, nem tudom, hogyan.
Tényleg nem tudom.

Csak négy dologtól félek ma az esti találkozáskor:
- hogy nem szeret már
-hogy szeret még
-hogy már nem szeretem
-hogy még szeretem.
A többi simán fog menni.

Megígérte ezt a napot , írt is, hogy akkor akkor.
A fene egye meg, imádom ezt benne!

Ha itt lenne velem, és felém fordulva aludna, akkor most ránéznék, ahogyan alszik mellettem és megnyugodnék és tovább aludnék.
Ha itt lenne velem, és háttal lenne felém akkor hozzábújnék.
Ha itt lenne velem és hanyatt feküdne akkor addig simogatnám a farkát amíg meg nem keményedne és akkor ....akármi történhetne.
Ha itt lenne velem akkor boldogan aludnék.

Ez csodás: hétfő hajnali kettő van és felébredek. Egyrészt pompásan fogok ettől kinézni holnap, másrészt ez csak parttalan rettegés, nem tudom elmulasztani semmivel. Bekapcsoltam a tévét, bekapcsoltam ezt,de nem tudom kikapcsolni a félelmeimet.
Holnap ennek meg kell oldódnia, így nem mehet tovább.

Most szombat délelőtt van, szép napos idő. Van dolgom mára és holnapra is, de ha egy pillanatig nem olvasok vagy telefonálok vagy dolgozom vagy számítógépezek, akkor rám tör a hisztéria. Komolyan nem tudom, mi a franc ez, ilyen intenzitással.
Most már nem láttam egy hónapja. Nem írt majdnem két hete és nem telefonált 5 napja. El kéne múlnia. Basszameg, nincs is mire számítanom. Itt van Pesten és tojik rám, nem akar találkozni, nem ír, nem hív, valamit csinál, valakikkel. Nem érdekli, hogy én mit csinálok.
Leírom, elolvasom, nem segít. Nem tudom, mit csináljak.
Várom a keddet.

Konkrét szerelmi vallomást kaptam. Nem, nem tőle.
Megijedtem. Kicsit persze jó is. És persze ő is fél tőlem, meg ugyanúgy retteg a keddtől, mint én. Szerinte A. majd le akar engem fektetni, attól fél a legjobban. Én meg attól, hogy kurvára nem akar.

Tekerném előre a napokat, hogy kedd legyen. Ez nem normális érzés.
Ha túlélem, akkor nem fogok akarni többet ilyet. Vagyis de hülyeség! És ha az derülne ki, hogy ....jesszusom, még ide leírni sem bírom. Mindent elmondtam neki szóban és levélben , mindent komolyan gondoltam. Ha csak egy kicsit is elhinné, ha csak egy kicsi része is igaz lenne abból, amit utolsó éjjel mondott rólam, akkor más lehetne minden. Annyira szeretném.

Megmondjam, mi van? Rettegek a találkozástól. Mert félek, hogy megmondja újra, vagy nem is megmondja, de látom, hogy nem szeret.Meg attól is félek, hogy megmondja vagy látom rajta, hogy szeret, de nem akar velem lenni. Aztán attól is félek, hogy meglátom, és már nem is szeretem annyira. Vagy mondjuk tetszeni még tetszik, de amikor elkezd beszélni, akkor az már nem. De attól is félek, hogy még szeretem és akarom őt.

Mert beengedtem a lakásomba/ágyamba/testembe/szívembe/életembe és kirabolt.

Amikor azt gondolom, már nem értek semmit akkor lesz valami, amit még kevésbé értek, mint az előző dolgokat. Hová lehet fokozni  vajon azt a zűrzavart, ami a fejemben van?
Mert hogy felhívott és magyarázott és az volt a vége, hogy jövő kedden délután találkozzunk. Vajon miért?
Mert egyszer megígérte, és ugyebár ő egy olyan férfi....stb.?
Mert attól fél, ha még egyszer nem mondja el, akkor tovább izélgetem? A végtelen levélben írtam ilyeneket, de csak az elején meg a közepén, a végén egyértelműen lemondtam a dologról.
Mert látni akar? Mondjuk ez nem a leghihetőbb variáció - először is, itt van egész héten és dolgozik, azt mondta. Nagyon dolgozik, határidős, hétfőre kell. Közben nem tud elszakadni egy kicsit sem, hogy találkozzunk, mert  - és akkor kezdődik a további bonyodalom  - :
mert annyira nem érdeklem, hogy kényelmetlenséget vállaljon értem?
Mert - mint ő mondta - pszichopata, ha dolgozik.?
Mert addig nem tudna úgy rám figyelni, amíg nyomasztaná a feladata?
Mert ha közben találkoznánk, akkor felidegesíteném, az meg nem tenne jót a munkájának?
És én mi a rossebnek nem mondtam, hogy nem kell? Amikor letettük, majdnem írtam rá egy üzenetet, hogy nem kell, ne törje össze magát ezzel, aztán rájöttem, hogy nem töri.
Tényleg csak én vagyok türelmetlen az egész kibaszott városban?

Amikor hisztérikusan indul a hét, na az a jó. Amikor elvileg már eljutottam a felismerésig, hogy nincs értelme semmire várnom. Amikor ugyan tudom, hogy egy ideig itt leszel munkaügyben, de azon görcsölök, hogy hol és kinél és meddig és hogyan és kivel. Meg mióta. Pedig ez a végső kudarc: mert nem nálam, az biztos. Mert hogyan indult ez az egész? Hogy alhatsz nálam, ha nincs jobb ajánlatod. Ezek szerint van.
Hétfő. Elpakolni a vásár után, kitakarítani a kutya után, sokat varrni ezen a héten, készülni a vásárokra, kedden koncertre menni, csütörtökön P., pénteken vidám vásárolgatás egy jópofa csajjal, szombaton délután program több jópofa csajjal, vasárnap a saját vásárom. Várni egy igazi levélre,átnézni a pénzügyeket,folytatni a végtelen mosást, beszűkíteni a bő dolgokat, örülni a fogyásnak, feszesíteni a lötyögést a bőrömön, vacakolni a virágokkal az erkélyen, kitalálni és rajzolgatni mindenfélét karácsonyra. Várni, hogy mikor hívsz vagy írsz, mert azt írtad, majd tudunk találkozni. Meg azt, pár hétig. És én persze tudni szeretném, hogy mikor. Mert utána már csak az lesz, hogy minek. De az a következő lépés.Addig kell valahogyan túlélnem a napokat.
Ma hétfő van. Ha ki bírok kelni az ágyból, akkor lesz délelőtt hallgatni való műsor a rádióban. Nem kell majd mindig rád gondolnom.
Ezen a héten már nem írhatok rád, tényleg nem, leírtam mindent, kijátszottam a kártyáimat, már nincs kérdező sms, már nincs sírós üzenet, nincs jópofa levélke, már mindent tudsz, és nem érdekel.
Még találok magamban mentséget neked.

Nem alszom, nem eszem, nem fürdöm, nem bírom este itthon. Nem élvezem, bár próbálom, elfoglalom magam, emberek jönnek, hogy elfoglaljanak. Esténként írok, esténként csetelek, esténként telefonálok. Lefekszem, de nem alszom. Reggel már rád gondolok. Számolom, hogy mióta és próbálom kitalálni, még meddig. Próbálom kitalálni, hogy miért. Udvarolnak nekem, feljönnek inni, hoznak rágicsát, rám telefonálnak, zenéket gyűjtenek össze nekem, számokat csatolnak, hívnak kutyázni, megkérdezik, hogy vagyok, érdeklődnek, megkérdezik a véleményemet, viccesnek tartanak, érdekesnek, szépnek, rég nem láttak, találkozni akarnak.
Nem te.
Te nem.

Ha őszinte akarok lenni, akkor az Üdv: A.  nem valami szerelemre biztató jel.
Bárcsak utálnám már.

Vannak napok -  inkább napszakok - amikor azt gondolom ha felhív, akkor nem is megyek bele a találkozóba, mert minek. Hogy azt mondom majd a telefonba, nem akarok a barátod lenni még, ne találkozzunk. És van az olyan, mint ma, hogy belemegyek és amikor meglátom majd , összeomlok és szerelmet vallok neki.
Néha azt képzelem, valami nyilvános helyen fogunk találkozni és én szomorú leszek, de keménykedni fogok vele, ő meg persze rideg lesz és tárgyilagos. És néha azt képzelem, idejön, itt is alszik, mert minden menni fog tovább.
Most egyik variáció sem tűnik valóságosabbnak  a másikoknál és egyik sem vidít. Inkább félek, masszívan félek.

Elolvasta. Majdnem éjfélkor válaszolt rá, persze másnap majdnem éjfélkor. Mit jelent ez? Jelent-e egyáltalán valamit? És mit gondolok én? Az enyém egy szerelmi regény, az övé egy semmi.
Talán így lesz vége a fejemben. Már azt sem tudom igazán, mit akarok. A levélben azt írtam, többször is, hogy majd ha kimondja, hogy vége, bele a szemembe, az segíteni fog. Ezt a részét értette meg és teljesíti a kérésemet? És amiket a szerelemről írtam neki? Szerintem alapos levél lett. Utálta? Azt gondolta, hogy egy fecsegő öregasszony vagyok? Vagy hogy egy szerencsétlen hülye? Meg fog kérni, hogy többet ne írogassak, mert zavarja?
Uramisten, mibe kezdtem bele, és vajon mi a fenének?!
Most várom, hogy hív-e, de most már rettegve.

Elmentem még egy orvoshoz, és meghoztam a döntésemet. Ezzel párhuzamosan elküldtem este a végtelen hosszú levelet.
Már nem is tudom pontosan, mi lenne a jó. Talán pont az, hogy nem gondolkodom előre. Esélyt hagyni bárminek.
Azt mondtam, hogy az is tetszett benne, amikor erős volt meg döntésképes? Igen, tetszett.

Rájöttem, hogy direkt kínozom magamat - remélem azért, hogy hamarabb múljon, nem azért, mert titkon mazochista vagyok. Elolvasom ezeket a bejegyzéseket, a végtelen el nem küldött levelet, nézem a képeinket, nézem a facebookon a nem moccanó oldalát.
Randizom. Moziba megyek vasárnap, koncertre kedden, zenei fesztiválra májusban Barcelonába.
Ma jön hozzám P. inni.
Csak A.-ra gondolok, már azt sem tudom, mi a rossebre vágyom: nem volt még olyan, hogy hideg ősz van és hétköznap és ő itt lenne velem, tehát ezt nem vizionálhatom. Olyan volt, hogy itthon vagyok de tudom, hogy hétvégén találkozom vele. Meg reméltem, hogy gondol rám. Néha írogattunk.
Most is írogathatok, másnak. Meg gondolhatok a hétvégére.
Most azt hiszem, sosem lesz vége a sírásnak.

Most úgy kezdem már felfogni. Megint másfajta szomorúság - kezdi a régi dolgokat megkérdőjelezni, ami nem jó. Még várok a dacos haragra.