Nem írtam semmit mostanában, mert haragszom rá, meg magamra, meg erre az egészre. Ma írt smst, de nem reagáltam,pedig ez neki nem büntetés. Nekem az csak.

Egy vicces/kedves, egy szomorú.
A rosszabbal kezdem: kicsinál a dolog megint, ha nem a gépem előtt ülök, akkor telefonon piszkálom a barátaimat, hogy csináljanak velem valamit, bármit, mert különben nem tudok felöltözni sem.
A jobb: megint tanújelét adta annak a - számomra - csodás vonásának, amiről már tavaly megemlékeztem itt, ezeken az oldalakon, csak hát ugye kitöröltem az egészet egy józan napomon.(Rezgetem ám a lécet, lerajzolom, közzé teszem, azt akarom, hogy lebukjon - miszerint igenis figyel rám, és büntessen szemöldöke ráncolásával!) Szóval ő még egy olyan generáció, aki valahol e lelke mélyén úriember, nemcsak a kardigánjaiból lehet erre következtetni, hanem a hozzáállásán is, ahogyan a nőkkel bánik. A fülembe susogta, milyen mocskos dolgot fog tenni velem - aztán a szemembe nézve, csókokat váltva a hagyományos módon kiáltozva távozott.

Jelent az valamit, hogy eljő az első munkanap és már itt is van, nálam? Mármint neki, mert nekem persze jelent.
Mikor jön - kedves, mikor megy - közömbös. Én engedtem meg a jegygyűrűs kis rituálét, nekem fáj másfél év után.
Az autóban idefelé rólam fantáziál, mikor elmegy két hétig egy gondolata sincs rólam.
Megnéztem a kis statisztikámat is: az első évben májustól végig 23 eset, tavaly 13. 13!!!! Ez nevetségesen kevés!
Készültem egy nevetséges szónoklattal ( többet érdemlek, mi ez az egész számodra, nem bírom tovább, stb.) ,de nem mondtam el. Örültem neki, mint egy kiskutya.
Most nincs a fásultság, megint a fájóka van, azonnal. Na majd meglátjuk. Új év, mi? Klassz!