Tegnap találkoztam valakivel, aki hirtelen rájött, hogy odavan értem. Ez nagyon kellemes állapot, mondjuk némileg kínos is, mert most perpillanat nem érdekel a dolog a nyilvánvaló okok ( A.) miatt.
Én felajánlottam a baráccságot - milyen banális! -, kíváncsi vagyok, mi lesz, minden fronton mi lesz. Mit szól A., mert persze mindent elmondtam neki - szerintem nemigen éri meg már az elején titkolózni, ráadásul ő is el szokta mondani nekem az találkozásait a régi nőkkel, barátnőkkel - , meg összetörtem-e valaki ....na jó, azt nem gondolom, hogy a szívét, de a lelkivilágát a NEMmel. De ez az ő dolga, főleg az érdekel, A.-nak ez milyen: ragaszkodóbb lesz-e hozzám ( milyen hülye kifejezés!), vagy meginog a bizalma.

Péntek délután értem jött, vittem át kaját meg kutyát, este egy hegyen kutyasétáltunk, ültünk egy paplanernyő kifutón és néztük a tájat. Otthon vacsorát csináltam, ettünk, néztünk egy Columbot, aludtunk, reggel kivittem a kutyát a kertbe, a teraszon olvasgattam, reggeliztünk, lesétáltunk a Daubnerbe fagyizni, egédet főztem, ettünk, teraszon olvastam, aludtam a kanapén hozzábújva, zenéz hallgattunk, hazahoztuk a kutyát, elmentünk neki gyönyörű cipőt venni meg anyukájának virágot.
10/10

Egyik éjszaka elmondtam neki, hogy még mindig nem merek ráfeküdni az egészre, amit persze nem értett elsőre, pedig én látom,mint valami szép tavon egy gumimatracot, hogy már rá lehet feküdni, és nem félsz, de én még félek. Hogy ha mégsem igaz, akkor kurvára fog fájni.
Pedig istenúccse igazinak tűnik, ilyenem már irtó régen  volt, hogy ahogyan én is akarom meg csinálom meg szeretem, úgy ő is. Nem csak szerető és nem csak én vagyok szerelmes és nem vonakodik. Persze tapasztalt és ő sem tudja most előre, hogy mi lesz, meg mitől lesz jó, milyen keretek között, de most mintha lenne rá idő és akarat, hogy menjen szépen előrefele. Bármi is a cél.
Hogy lennék-e a felesége? Egyértelműen rávágom az igent, pedig talán neki van igaza, hogy a házasodás csak szívás meg papír, meg minek. Azért várom, hogy a válása meg legyen, és szerintem ő is várja - legfeljebb nem ugyanazért várjuk.
Hogy összeköltöznék-e vele? Az is határozott igen, holott elképzelni sem tudom a mikéntjét. Pontosabban, ha elképzelem, akkor két mámoros gondolat után csak a nehézségeket látom, mint például az én pénztelenségem, a munkám, az állataim. Szóval lehet, hogy ott is neki lenne igaza, ha nem forszíroznánk, csak úgy élnénk így tovább, ennyivel meg így. Mert igazából így is jó.

Megint külön leszünk, mert elutazik. Amikor tehetjük, akkor meg sokat vagyunk együtt. Teljesen okos hozzáállás ez, mármint hogy megőrizni az izgalmakat, meg meghagyni a magánéletet, meg örülni az együtt tölthető kis időnek is, nem belefulladni a hétköznapokba.
Attól még tud nekem olyan levegőkapkodósan hiányozni. Persze addig jó, nem?

Mi van akkor, ha mégis olyan, amilyennek a régiek látják? Mi van akkor, ha mégsem ismerem, vagyis ha amilyennek én ismerem, az csak egy próbálkozása arra, hogy megváltozzon végre? Erősebb az, amilyen a szerepe a társaságban? Okosabb, mint azok, aki ezt játsszák, akik miatt én pont nem vagyok ott oszlopos tag?
Lassan kiderül. Lassan.
Amikor olyan sokat dolgozik, hogy nem tudunk találkozni, akkor például lehetne nekem is ugyanolyan keményen nyomnom a melót. Nekem nem lehet ....nekem nem szabad több időt akarnom. Mert azt tanultam, hogy az olyan elijeszti a férfiakat. Vagy kell is? Mindenki másnak mondja, mi van, ha én látom rosszul?
Hipochonder, lúzer, nőgyülölő, paraszt, kihasználható, a lelke mélyén azért jó ember, és  mi volt tegnap , amitől kilátszott a szemem fehérje? Nagyjából normális szinten élő és dolgozó. Mi van???????
Nekem másmilyen.
Nekem senki se legyintgessen rá, hogy ja, olyan, aztán kész. A rohadt életbe, lehet változni egy csomó mindenben; megint jön, ami a mániám, hogy az a szerelem, amikor jobbá tesz minket valaki, ha nem, akkor ez mi a szar, egy dőlt betűvel szedett idézet valami nyálas fotón?

járunk

Vannak a titokzatos " most elmegyek, mert dolgom van" részek, amik nyugtalanítanak, pedig nem gondolom, hogy van egy családja két tündéri trónörökössel, valahol a kertvárosban, de azért érdekes. Mindig furcsa pasassal kell járnom, mindig! Ez a karmám vagy mi a töcs. És csak egyszer mondta, hogy szeretlek, akkor is nagyon részeg volt és 30 másodperccel utána már aludt is, ájultan. Nem baj, majd kitalálom, mit érez. Vagy megpróbálom kitalálni. Dugni szeret, mindenesetre. Jó, gondolom bárkit, de én vagyok éppen ott.
Nagypéntek és Közepesszombat.

Debütáltam nagy társaságban, mint barátnő. Meg láttam buliban, kicsit részegen, imádnivaló. Meg ha együtt vagyunk huzamosabb ideig, aztán meg külön vagyunk, akkor itt ülök a gép előtt kétségbeesve, ahogy szoktam, elvonási tünetekkel. Dohányzom, nyűglődöm. Alszik talán, nem akarom felébreszteni, zűrös hete lesz. De azt hiszem megkockáztatom, hogy mégis felébresztem, mert nagyon hiányzik. Nem tudom.

Járunk, na.
Még nem rossz egyedül is aludni ( akkor csinálom a teljes tatarozást, például), de azért a szorongatós jobb. Mert szorongat, az nagyon jó.
Igazából minden jó.

A ciklusom remekül teljesít; csak azért nem panaszkodom rá, mert gondolom addig örüljek, amíg egyáltalán van.
Vannak a hurráoptimista, kicsit szexis napok, amikor járunk és minden jó úgy, ahogy van, amikor hagyom magam elkapni és megcsinálni. Aztán van a teteje, akkor kissé begőzölök, kezdeményezek és reszelek hosszasan, ebben az időben a vállamat is vonogatom a közös dolgokra, megyek mindenfelé, ha tudok. És hamarosan jön az aggodalmas, sírós, nem kívánós , hanem kapaszkodós napok sora. Na ezen csak túl lenni érdemes, de így felismerve és naptárba jegyezve legalább nem ér majd váratlanul. Ilyenkor minden fél mondat duzzogást csal ki belőlem, ami szerintem nem annyira kedves, ilyenkor tréfát nem ismerek. Akkor volt a zokogásom a nősülős témára is.
Ilyenkor azt szeretném, hogy azonnal összeköltözésre és élethosszig tartó ölelgetésre kérjenek fel - ami ugyebár már önmagában is nonszensz.
Amúgy pedig mindig fincsi, de komolyan.
Ennyi szeszélyesség meg kell egy nőnél, nem? Különben túl könnyű préda lenne - legalábbis ebbe a közhelybe kapaszkodom.

Mondtam már, hogy Kos? Nem lesz könnyű vele , főleg nekem, a Ráknak - már amennyiben egy cseppet is törődünk a bolygókkal meg az ezotériával. Kicsit persze törődök; azt mondta valaki, sok szex kell a Kosnak, meg cicás, szép nő, na ezt megkaphatja! A kórházi fürdőszoba után elkaptam az erdőben is. Azonnal hajlandó az ilyesmikre, nem lihegi túl ( hahahaha), gondolom nem ma kezdte, de ennek ugyebár nem szánunk egy kósza gondolatot sem, hiszen én sem tegnap csináltam először ilyet. Na.
És nem rámászni a függetlenségére, ez mondjuk bármely férfinél beválik, és bármely Rák nőnek fogcsikorgatva sikerül csak...
Combfixet beszerezni a melegebb napokra, fontos!

Na. Hatszor estem neki a megfogalmazásnak, de nem tudom leírni normálisan. Ez a jel, hogy nincs is mit megírni.
Amúgy arról akartam értekezni, mennyire jó lenne állandóan együtt lenni, ugyanakkor mennyire jó néha egyedül is töltekezni, meg hogy ezt vajon hogyan lehet megvalósítani, de egyrészt gőzöm sincs, másrészt rémületes lenne ám teljesen ....nem lenne. Nem tudom.
Csak ne gyógyuljak rá erre a gondolatra, tovább, tovább, sok a munka, nincs itt semmi látnivaló!

Ha nincs nyűgöm, akkor meg nem írok. Mert jó.

Oké, akkor nevesítsük a problémát - hol, ha nem itt? Hátha visszaolvasom majd egyszer időben és megértem, mit miért mikor ésatöbbi.
Egyszóval ismétlődni látszik a múlt: az én barátaimhoz zokszó nélkül eljön, lejattol kedvesen ( mondtam már, hogy szeretem a nevét?) , de engem nem visz az övéihez. Kettesben vagyunk, mondjuk úgy sokat. Tudom, tudom, teljesen jogos, vannak barátai és  azokkal van, nem ma kezdtem, értem. Én az összeset körbehordoztam mindig szívesen, ami persze később vérciki is volt, amikor elmúltak az ünnepek. Nem próbálom kitalálni, ez miért így van, bár vannak hízelgő és elrémisztő tippeim is, hangulattól függően.
A feladatom: külső programokat csinálni magamnak az én barátaimmal. És pont. Én és a barátaim. Nem kell eljönni értem, persze azt imádom, de nem okos dolog, mert aztán meg fáj.
Amúgy tényleg: őszinteség mindenáron, vagy nem megosztani a kétségeket? Nem tudom ám a választ.

Igazából pedig úgy nézett ki a múlt napom, hogy elmentem iszogatni egy helyre két régi ismerős krapekkal, utána a. eljött értem, hazahozott, megbántódtam, dugtunk, folytattuk a parttalan beszélgetést, aludtunk, kimentem a kutyával, visszabújtam, dugtunk, reggelt csináltam, elmentünk hozzá kutyástul, kirándultunk a környékén, ebédet főztem, ő meg kávét, aztán dugtunk, hazahozott, azt mondta, tök jó nap volt.
Én meg azt akarom, hogy.....tulajdonképpen nem tudom. Talán imádok drámázni, szimplán.

Kedves naplóm,

az " Ha akarod, téged is feleségül vehetlek, annyira tök mindegy" kissé lelombozott.
Na ja, az én hibám, hogy a legfontosabb szeretnék lenni neki, meg a legszebb, meg a legkedvesebb, meg a legjobb numera, de kiderült, hogy ez nem lehetséges. És teljesen igaza van, bazmeg! Ki a faszom vagyok én? Cserejátékos.

Kedves Sors/ Csillagok/ Bolygóállások/ Karma!

lehetne esetleg, hogy hogy ami ennyire jó, az így is maradjon hosszasan?
Előre is köszönöm.

Minden megy a maga útján, bár tegnap buta voltam: nem nem nem nyafogunk annak, aki elutazik egy időre pihenni és sportolni és mulatni, hogy jaj de rossz itthon egyedül. Mert nyávogás és mert gyengeség és mert szemétség és mert tapadás. Na, ideírtam, majd bemagolom. Hétvégén meg bocsánatot is kérek miatta.

Egyszerre szeretném azt, hogy már holnap összeköltözzünk és ki se bújjunk egymás fenekéből és azt, hogy húzzuk az egészet, amíg lehet, mert ki tudja, mikor jön el az unalom.
Fogalmam sincs, miért rettegek ennyire a szürke hétköznapoktól, amikor magam is szürke hétköznap vagyok: az otthonülésem, az állatok, a napi rutin, ilyesmik. És fogalmam sincs, miért vonzódom betegesen azokhoz a férfiakhoz, akik kapják magukat és csak úgy mennek, mint a mérgezett egér ide-oda a városban, csak hogy ne otthon legyenek.

Pedig annyira akarom, és vagy nem szabad ennyire akarni, mert az elijeszti, vagy akarni kell őszintén, mert az bevonzza. A szerelem köröz a fejem fölött, időnként rémisztő. Már olyan részletekbe könnyezik bele a szemem, mint a szeme színe vagy a két gödröcske a feneke fölött, a derekán.
Át kell vészelni a kórházamat. Túl sok idő lesz ott gondolkodnom, éhes leszek és sírós.
Csak annyira szeressen mindig, amennyire én.

Józan eszem, most ne hagyj el! Csupa olyan dolgot csinálunk együtt, amit imádok. Kimegyünk a hóba sétálni, koncerten voltunk, eljön a barátnőim közé, olvasunk az ágyban, eszünk, kávét főz nekem, dugunk és szerelmeskedünk felváltva, van türelme megcsinálni, beszélgetünk, zenéket hallgatunk, filmet nézünk, soroljam még?
Fájni fog a végén.

Persze mindez a múltam miatt van. Hogy azt gondolom, azért van velem, mert most éppen nincs jobb a láthatáron, aztán eltölti velem kicsit az időt. Bazmeg, nekem is ezt kellene gondolnom:" Ez is jobb, mint a semmi".
Majd felírom a tükörre, minden reggel elolvasom.
Napi mantra.

Mindent elemzek meg megfigyelek, mit mond, hogyan, mit csinál, hogyan, nem csalódott-e bennem valamiben, nem csináltam-e valamit rosszul, amitől majd mégsem kellek. Ez mekkora baromság, istenem! Hogy a rossebbe nem tudok csak úgy ráfeküdni az egészre, hogy lesz ami lesz? Magamnak csinálom az egész kurva hajcihőt, a jelenben semmit sem élvezni száz százalékosan. Egy görcsös fapina leszek - vagy már vagyok. Csüggesztő.

Igenis szükségem van a magánéletemre meg  külön töltött időre! Most is például fürödtem meg bekentem a testem meg ettem. Olvasok. Mosogattam, blogot írok, lemostam a kutyát meg a csizmámat, mostam egy kicsit. Eszek még valamit.
Marha jó volt a hétvégén sokat együtt lenni. Nem is taglalom, babona.

Pont jó lenne nekem: korban, gondolkodásmódban, életvitelben, étkezésben, ágyban, külsőben.  Ha korábban találkoztunk volna még sötét színű lett volna a  szőre a mellkasán, karján, azt meg én nem szeretem, háháháháháháá!
 Na jó, életvitelben sehol nem vagyok hozzá képest. Csak akkor mertem körülnézni nála, amikor harmadszor voltam ott. Addig lesütött szemmel, óvatosan próbáltam betölteni a tereket.

Lassan két hete van ez az új dolog, várakozáson felül csodás. Na pont ettől félek. Bármi, ami kedveset tesz megijeszt, hiszen a múltkor megtanultam, hogy nem jelent semmit. Mondjuk a bókokat beszopom, ez itten néz rám, mosolyog, lát. A gesztusokat próbálom teljesen elbagatellizálni: hogy minden nap felhív, ha végez, hogy minden nap igyekszünk együtt lenni, hogy jókat beszélgetünk, szóval a sok közös pontra mondogatom: na és, ez semmi. Ez nem jelent még semmit.
Ez jó romantikus bejegyzés lett.

Közötte pedig elfelejti az ember, hogy kefélni mennyire jó. Mondjuk nem is baj, közötte lehet csinálni más dolgokat. Én mondjuk főleg szerelmi bánatban szenvedtem, de vannak, akik a munkába fojtják.
Csak rá ne szokjak megint. Egyikre se.

Ó, basszameg, el ne kezdjem már ezt az " és ha csak cicázik velem és hamarosan úgyis rám un " dolgot!
Édes, drága tavalyi szerelmem, elkúrtál nekem sok mindet.

Na az van, hogy alakul egy másik A., majd meglátjuk. Most éppen kiegyezem azzal is boldogan, ha nem zúgok bele, csak végre egyszer a büdös életben tényleg a helyén kezelem az egészet, és élvezem a vele töltött időt. Jó az illata, bírom.
A másik A. szerelem volt, nem vitás. De kell az nekem még egyszer, már úgy értem viszonzatlanul?
Nem!
De.