A ciklusom remekül teljesít; csak azért nem panaszkodom rá, mert gondolom addig örüljek, amíg egyáltalán van.
Vannak a hurráoptimista, kicsit szexis napok, amikor járunk és minden jó úgy, ahogy van, amikor hagyom magam elkapni és megcsinálni. Aztán van a teteje, akkor kissé begőzölök, kezdeményezek és reszelek hosszasan, ebben az időben a vállamat is vonogatom a közös dolgokra, megyek mindenfelé, ha tudok. És hamarosan jön az aggodalmas, sírós, nem kívánós , hanem kapaszkodós napok sora. Na ezen csak túl lenni érdemes, de így felismerve és naptárba jegyezve legalább nem ér majd váratlanul. Ilyenkor minden fél mondat duzzogást csal ki belőlem, ami szerintem nem annyira kedves, ilyenkor tréfát nem ismerek. Akkor volt a zokogásom a nősülős témára is.
Ilyenkor azt szeretném, hogy azonnal összeköltözésre és élethosszig tartó ölelgetésre kérjenek fel - ami ugyebár már önmagában is nonszensz.
Amúgy pedig mindig fincsi, de komolyan.
Ennyi szeszélyesség meg kell egy nőnél, nem? Különben túl könnyű préda lenne - legalábbis ebbe a közhelybe kapaszkodom.