Az úgy van, hogy beszélgettünk, nagyon higgadtan és nagyon érdekes volt, de tulajdonképpen rémesen fáj. Nem mazsolázom ki egyesével ( sőt, az sem érdekes talán, hogy hogyan jutottunk ide, a beszélgetésig), de olyasmik voltak benne, hogy folyamatosan nőket keres és keresni fog mellettem. És hogy nem maradna velem hosszú távon.
Sokkal kevésbé ....szeret, vagy kedvel vagy a faszom tudja, mint én azt valaha is gondoltam volna. De ez fog kijózanítani.
Tényleg kaphatnék még az életben egy olyat, aki szeret, szerintem. Nem vagyok egy selejt, jár nekem.

Még a kívánságfalamra feltettem olyat, ami róla szól, de tényleg hagynom kéne az egészet a picsába.
Nehezen engedek, pedig a mostani gondolataim csak objektívak, csupa olyan részlet ami arra utalt, hogy nem láttam a szememtől.
Nem tudom, mire várok.
Újabb csodára, mint amilyen tavaly volt.

Tavaly ilyentájt kezdődött a VÉG.
Amúgy semmi. A kórház egy időre úgy megcsinálja az ember életét, hogy olyan apróságoknak örül, hogy felébred az altatásból, meg hazamehet onnan, meg hogy végre nem fáj a seb. És amikor ezek nagyjából rendben vannak, akkor megint lehet azon filózni, hogy mi a rossebet kezdjen az életével - mármint a házimunka, rendrakás, munka, bevásárlás alapdolgokon kívül.
Például többet kellene a babás munkámmal törődni,  azért is, mert az sikerélményt ad, szeretem csinálni és azért  is, mert csak abból tudok egy kis pluszpénzt szerezni - például a kutya műtétjére, mint legfontosabb kiadás mostanában. De ez után következik a cirkó megjavítása, azután meg ...nem is tudom, hosszú a lista.
Már nem gyötrődöm, hogy nincs krapekom, de még nem is vagyok tökéletesen elégedett ezzel a kutyás nős életemmel. Középtájon vagyok. Néha marha jól alszom, épp eleget, néha meg felébredek szorongani 3 óra tájban.
Mondom, semmi.

Tulajdonképpen arra kíváncsibb voltam ez alatt a találkozó alatt, hogy én mit fogok érezni, mint hogy ő. Mert ahogy így belegondolok, ő csak .... állapotfelmérést végzett. Mondjuk azt nem tudom, minek. Nem azt vizsgálgatta, hogy visszatérhetne-e, hanem szerintem azt, hogy megölt-e teljesen. Hát nem, nem bolondultam meg, bár volt jobb korszakom, mint a tavaly év vége. Mondanám, hogy köszönöm, többet nem leszek szerelemes, de ki tudja.
Mikor azt gondoltam, azért hajtott el a vérbe, hogy partiállatként szétkefélje és bulizza és nősülje magát, nos, akkor tévedtem. Dolgozik, albérletet keres, "nincs nő, akivel értelmesen beszélgethetne". Szevasz. Én az voltam, plusz jól szopok, de hát ő mást keres . Fiatal.
Amúgy tetszett, külsőre mindenképpen, beszélgetni-viccelni jó volt vele.
Ennyi, mondhatnám bölcsen, ha a lelkem mélyén nem érezném, hogy megint beledugnám a fejem a hurokba. Persze mindegy, nem kérte.

Sok minden történt azóta.
Írtam, visszaírt, találkozót beszéltünk meg, egyszer ő lemondta, mert még a Balatonon volt, másnap én, mert bementem a kórházba és kivették a vakbelemet. Vagyis a vakbelemet nem tudták, csak kipucolták a gennyet, magát a vakbelet egy fél év múlva fogják. 10 napig voltam kórházban, klassz volt. Azóta sem évült el, hogy találkozzunk, talán ma.
Elvileg nem izgulok - tényleg nincs elképzelésem sem, minek jövünk össze -, de azért ma éjjel nem nagyon aludtam.
Hát így.