Tavaly ilyentájt kezdődött a VÉG.
Amúgy semmi. A kórház egy időre úgy megcsinálja az ember életét, hogy olyan apróságoknak örül, hogy felébred az altatásból, meg hazamehet onnan, meg hogy végre nem fáj a seb. És amikor ezek nagyjából rendben vannak, akkor megint lehet azon filózni, hogy mi a rossebet kezdjen az életével - mármint a házimunka, rendrakás, munka, bevásárlás alapdolgokon kívül.
Például többet kellene a babás munkámmal törődni,  azért is, mert az sikerélményt ad, szeretem csinálni és azért  is, mert csak abból tudok egy kis pluszpénzt szerezni - például a kutya műtétjére, mint legfontosabb kiadás mostanában. De ez után következik a cirkó megjavítása, azután meg ...nem is tudom, hosszú a lista.
Már nem gyötrődöm, hogy nincs krapekom, de még nem is vagyok tökéletesen elégedett ezzel a kutyás nős életemmel. Középtájon vagyok. Néha marha jól alszom, épp eleget, néha meg felébredek szorongani 3 óra tájban.
Mondom, semmi.