Egyik éjszaka elmondtam neki, hogy még mindig nem merek ráfeküdni az egészre, amit persze nem értett elsőre, pedig én látom,mint valami szép tavon egy gumimatracot, hogy már rá lehet feküdni, és nem félsz, de én még félek. Hogy ha mégsem igaz, akkor kurvára fog fájni.
Pedig istenúccse igazinak tűnik, ilyenem már irtó régen  volt, hogy ahogyan én is akarom meg csinálom meg szeretem, úgy ő is. Nem csak szerető és nem csak én vagyok szerelmes és nem vonakodik. Persze tapasztalt és ő sem tudja most előre, hogy mi lesz, meg mitől lesz jó, milyen keretek között, de most mintha lenne rá idő és akarat, hogy menjen szépen előrefele. Bármi is a cél.
Hogy lennék-e a felesége? Egyértelműen rávágom az igent, pedig talán neki van igaza, hogy a házasodás csak szívás meg papír, meg minek. Azért várom, hogy a válása meg legyen, és szerintem ő is várja - legfeljebb nem ugyanazért várjuk.
Hogy összeköltöznék-e vele? Az is határozott igen, holott elképzelni sem tudom a mikéntjét. Pontosabban, ha elképzelem, akkor két mámoros gondolat után csak a nehézségeket látom, mint például az én pénztelenségem, a munkám, az állataim. Szóval lehet, hogy ott is neki lenne igaza, ha nem forszíroznánk, csak úgy élnénk így tovább, ennyivel meg így. Mert igazából így is jó.