Hajnali háromkor hirtelen felébredtem, ami nem meglepő, mert rettentően izgulok az utazás miatt. Az volt a nagyobb baj, hogy az agyam teljes sebességre kapcsolt, kénytelen voltam lecsatolni a pórázról. Kisietett a lakásból, felgyújtotta a lépcsőházi világítást és lerobogott a lépcsőn. Kint az utcán vetett egy pillantást a macskáknak kitett tányérokra, hátha meglátja a sünt, aki ott szokott eszegetni. Egy pillanatra megtorpant az úttestnél, először a villamosos-fogaskerekűs útvonalon akart haladni, de nem bírt magával, és átrepült a dombokon. Hegynek hívjuk, de azért csak domb, bár ez nem von le semmit az értékéből! Megtalálta a házat (tavaly nyáron egyszer direkt arra sétált, mert rém kíváncsi volt), és egy újságban olvasott információ szerint az emeletre ment, a hálószobába. A hálószobát meg már ismerte, mert benne volt a képe a Lakáskultúrában (a nemzetközi hírű műgyűjtő házaspár igényes otthona volt ez), úgyhogy megkereste a kortárs festmény alatt álló dizájnos franciaágyat, és megtalálta, akit keresett. Nem volt összebújva anyuval, és kicsit nyitott szájjal lélegzett, az agyam szeretettel nézegette az összegyűrt arcot. Aztán bebújt a takaró alá, és megsimogatta a fájós derekat. Kicsit tétovázott, de mégis megtette: lejjebb, a gerinc tövénél is csikizte kicsit, hogy rólam álmodjon.