Túl sokat beszélek már az egészről, közben nem gondolkodom.Meg nem dolgozom, meg nem hozom rendbe magam, meg nem eszem, meg nem rakok rendet, elég fasz dolog ez, miközben tisztán látom.
Már tudom, hogy nem szeret, mégis a találkozáson rugózom: jó lenne nekem, ha még egyszer belemondaná a szemembe, hogy eddig és ne tovább? Mert tulajdonképpen abban nem hiszek, hogy meggondolja magát. Azért akarom, hogy elmondja szépen tagoltan, hogy akkor végre felfogjam?
Meg a levél, a hosszú, naplóforma levél. Hogy elküldjem-e. Csak bántanám vele? Vagy szánalmasnak tartana miatta?
És hát most tényleg nem ezzel kéne foglalkoznom, hanem az egészségemmel. Vagy ha nagy idióta vagyok, akkor azt mondani, ha rendben leszek, visszajön.
És a türelmetlenségem. Tízen éve ismerjük egymást, jött és ment mindig. Most ment. Jöhet-e még?
Találkozzak vele és kérdezzem meg, jön-e még valaha? Akkor hová lesz a kemény, erős nő, akit szeret? Lavírozom a mi közöttünk lévő őszinteség és az általánosan beváló taktikázás között.
És ha megkérném, füllentse azt, hogy még visszacsinálhatjuk és akkor tovább tudnék élni?
Közben meg hátha lecsengene bennem. (Marhaság, tudom). Igazából azt kéne tennem, hogy most szépen várok, nem küldök semmit, és elvileg jövő héten felhív. Ha nem, akkor egyértelmű jel, hogy tényleg hagyjuk a picsába. Ha igen......fú, basszus, akkor ugyanezek újra körbekörbe.
Most nem csinálok semmit, elmegyek a dokihoz megbeszélni a továbbiakat. Majd azon izgulok. Utána meg tovább ezeken.