Kedves naplóm! Ma sírva ébredtem 3.48-kor. 4 óra után feladtam az egyenlőtlen küzdelmet és felkapcsoltam a villanyt, pisiltem, bekapcsoltam és az ágyba vittem a laptopot, megsimogattam a macskát és leütöttem egy elég nagy pókot.
Akár itt is lehetne. Jött volna este későn, néztünk volna filmet, dugunk, alszunk, másnap  ( vagyis már persze ma) ő ment volna a legénybúcsúba én a kerti partira, vasárnap meg megint itt lennénk.
Vasárnap állítólag találkozunk. Beszélgetni akar velem. Kefélni már nem és itt aludni sem.
Nyílt, egyenes férfi, most mi ebben a baj, nem?
Visszaolvastam és az kurva jó, hogy itt írok, de ha visszaolvasnám néha meg mondjuk gondolkodnék, akkor gyönyörűen látszana már folyamatában, ahogyan baszódik el az egész. De én csak trappolok tovább, mintha jó felé menne, miközben azt mondogatom, hogy mennyire könnyedén kéne venni.
Akkora segg vagyok.
Olyan nehéz megemészteni, hogy nincs rám szükség, nem akarnak már megdugni és nem is kíváncsiak rám.