Hogy így tárgyilagosan kéne összegeznem, különben ma is kisírom a szememet.
Jött pénteken, hozzám, ahogy tudott. Ettünk, filmet néztünk, szerelmeskedtünk. Másnap mindkét külön kigondolt programomban benne volt kicsit: elvitt Tárnokra, meg eljött este a buliba és autóval hozott haza. Végignézte, ahogyan részegen táncolok, meg végighallgatta, ahogyan kihányom a belem itthon a piától. Most elutazott.
Beszéltünk az egészről, és nem, nem értettem félre azt, amit egy hete mondott: nem hiszi, hogy van a kapcsolatunknak hosszú távú jövője.
Amikre fény derült: szeret velem lenni; kedvesebb vagyok egy kapcsolatban, mint gondolta; nem szeret levélben ilyesmiket megtárgyalni; a gyerek dolgot nem rémesnek, hanem még kissé hízelgőnek is érezte; sok, jövőt érintő fontos dolgot kell mostanában átgondolnia - ezek mondjuk mind munkával kapcsolatosak.
Hát most nem tudom,én mit gondoljak.
Megmondtam, hogy nem biztos, hogy ha nem szerethetem ennyire, akkor kedves leszek, sőt, hogy egyáltalán bírom-e csinálni. És ez sajnos igaz. Nem tudom, ki mondta, hogy minden kapcsolatban, még egy egyéjszakásban is éreznie kellett a végtelenség ígéretét, különben nem ment neki. És mi most itt kimondtuk, hogy ennek kurvára látszik a vége. Nem tudom, mit csináljak.
Lehetne reménykednem benne, hogy mégis megszeret. Aztán abban, hogy én kiszeretek belőle, de hamar! Péntek este azt hittem, ez menni fog, annyira szokásosan hozzám-nem-érősen rideg volt, és én is kerülgettem. De másnapra meg kedvesebb lett, este meg, amikor megjött a buliba HOZZÁM, miközben a rémes udvarlóim gyűrűjében forogtam, hát az mindent vitt.
Most már tudom, hogy ne írjak neki levelet, mert minek. Ha elmegy, itt nézegetem a szétdobált cuccait, meg számolgatom, mije  maradt nálam, hogy visszajöjjön. Ez nagyon nagy baromság és fáj is.
Hogy csináltam egy hónapja? Nem így, az biztos. Sokkal jobban.