Oké, talán mégis a hormonok. Meg a jogos félelem a műtéttől. Meg a tél. Meg a sok munka - kevés kimozdulás, kevés napocska, kevés friss levegő.
Nem lehet más, nem lehet a szerelem. Az nyugtalanító lenne és megmagyarázhatatlan.
Névnapra írtam sms-t, mérsékelten mesterkéltet. Órák múlva jött egy Köszi :), de aznap minden facebookos ilyenre ugyanezt a köszit nyomta. Nem mondom, hogy ez jó jel vagy sem, közömbösnek fogok mutatkozni.
Ma képzeletbeli párbeszédeket folytattam vele abban a témában, hogy jövőre, mondjuk még az év elején bejelentkezik és megkérdezi, hogy hogy vagyok. Ezekben a beszélgetésekben cinikus voltam, vagy inkább pikírt? Nem is tudom, de úgy hoztam azt a szeretnivalóan geci régi formámat. Vajon tényleg leszek még olyan valaha? Főleg vele? Lesz rá egyáltalán alkalmam?
A hormonok meg a tél, az.