Az idei első legszarabb sétámat nyomtam le. Szombat van, ma nem kellett dolgoznom, nem kellett vásárolni menni, pihentem, dolgozgattam, fényképeztem, pakolásztam. És este nem volt sétálópartnerem, és azt hittem a végére, hogy belehalok. Felmentünk a Gellérthegyre, a legszebb részekre. Soha nem fogok ott élni. Soha nem lesz teraszom, meg nyugis kertem, kisbabám, aki kiáltozik az ölemben, meg családom, akikkel ott matatok egy szombat este vagy vendégeket várunk. Azt hittem, le sem jutok ép ésszel. Ilyenkor ezer szerencse a mellettem sétáló kutya meg az engem hazaváró macska, mert villamos alá mentem volna szívem szerint.
Még csak gondolnom sincs kire.