Basszus, annyira fáj! Mi a rossebbnek beszélget velem utána, öltözne és húzna a vérbe, akkor egyrészt haragudhatnék rá, másrészt nem rágódnék minden egyes mondatán, napokig. És ne gondolja a Kedves Olvasó, hogy ilyen kis kedves semmiségeket idézgetek fel sírva, hogy milyen jó vagyok meg szép meg szolgálatkész, nem, nem, azon rágódom, amiket a hétköznapjairól mesél, saját magáról, persze; ez a perverzióm, kínosan ügyelek rá, hogy akibe szerelmes vagyok, az le se szarjon, vegye természetesnek, hogy milyen jó vagyok, szép és szolgálatkész.
A kis dolgairól mesél, a reggeli gyógymasszázsról, egy vacsoráról, egy munkával kapcsolatos utazásról, arról, hogy figyelmetlenségből meghúzta a kocsi ( de paraszt vagyok! ez nem kocsi, autó. Nagy. Szép.Szeretem.) oldalát. Én meg utána megpróbálom őt elképzelni ezekben a szituációkban, akkor is, ha olyan sok a dolgom, hogy alig látszom ki belőle, akkor is, ha aludnom kellene, fürdéskor. Fogmosáskor. Tévézés közben. Ha szomorú zenéket hallgatok. Ha boltba megyek.
Egy kicsit segít, ha beleolvasok a "Puha-neon-fejlövés"-be, akkor megpróbálom meggyőzni magam, hogy sekélyes az élete és meg fogja únni, hogy a keblére ölelhessen egy roggyan negyvenes varrónőt, felültesse a nyeregbe és belelovagoljanak a naplementébe!