Egész héten vele álmodom. Nem kellett volna elmenni a múzeumba, meg kimondani a nevét - még abban a más vonatkozásban sem. Álmomban valahogyan végre odakeveredek hozzá és megfogom a kezét. Amikor belekezdtünk, akkor is ez volt, persze ma már nem is értem, hogy mertem megcsinálni; ezer ember volt ott (még anyu is), erre pofázás közben kézen fogom. Jó, akkor azt gondoltam, ez ilyen régi barátság vagy mi a töcs. Most meg azt, hogy egy örök nyomorult seb.
Jó lesz az a gyógyszer, amit kapok: reményeim szerint le fogja csitítani ezeket a napokat. Nem is bánom. Eszem ágában sincs vágyakozni, sóhajtozni meg epekedni teljesen feleslegesen. És ha a gyógyszer nem bánt túlságosan,akkor még újra lehet nemi életem is, vagányan.
Aztán van még az utazás is. Na abba sem kéne magam beleélni.