Boldogtalan vagyok. Ez nem olyan erős, mint amikor tartott a dolog, és időnként napokra lefagytam, hanem olyan állandóan lappangó ,pöcs érzés.
Rettentően hiányzik, miközben pontosan tudom, hogy értelmetlen volt az egész.
Semmit sem gondolok végig rendesen.
Nem tudom, mit akarok egyáltalán.
Az már biztos, hogy leszámoltam az ezotériával meg a megérzésekkel meg a kis babonákkal, nem mintha eddig hithű lettem volna, de volt bennem egy ilyen "miért is ne működhetne" érzés; vicces olvasni a horoszkópokat, rutinná válhat a napi kártya megnézése, de semmi sem igaz ezekből. Még a kis előre megérzett vagy babonásan tett dolgok sem. Nem hív fel sűrűbben, ha megtartom az előző esmeseket. Nem jön el, ha éjszaka róla álmodom. Egyáltalán, ezekből semmi sem igaz.Nem érdemes ezekre egy percet sem szánni. Viszont akkor teljesen lecsupaszodik az életem.
Azt hiszem, marhára meg vagyok tőle sértődve, hogy nem szeret. Mi az, hogy nem szeret engem?
Értéktelen vagyok, értékes. Izgalmas és kielégítő az életem, dögunalmas és szánalmas. Jól nézek ki ducin is, pocsék vagyok.Megállom a helyem az életben, semmit sem csinálok jól.
Régebben tudtam örülni kis dolgoknak is, most pont határeset, hogy veszek gyönyörű tátikákat az ablakba. Tulajdonképpen minek?
Lenne rá időm, hogy leüljek és átgondoljam, hogy listákat írjak - jó és rossz oldal, de persze nem teszem.Mások is ennyit szarakodnak ezzel, vagy csak én? Sodródok, miközben mélységesen lenézem azokat a nőket, akik mellett van valami határozott pár, és aki miatt nincs önálló gondolatuk meg életük. Na, nekem van! Fasza.
Egy valami vezérfonal kéne, de nem találom. A jóga aranyos, de azért mosolygok rajta. Nem hiszem, hogy mindenkit szerethetünk.
Nem bírom befejezni a pofázást, pedig ez csak önsajnálat, ha visszaolvasom, röhögni fogok rajta.
Na nem baj, majd azt is leírom.